Vers Ádám írása:
Mennyiben veheti az állam a felsőoktatást mint szolgáltatást? Amennyiben ezt teszi, akkor joggal díjat is szedhet érte, azaz teljes költségtérítést. A mai helyzetben azonban ez nem tekinthető releváns nézőpontnak. Ebben az esetben azonban az állam, kormány joggal szemléli befektetésképp az egyetemi, főiskolai képzéseket, s mint befektető védheti a befektettet tőkéjét. Továbbhaladva mindkét fél szempontjából fontos kiemelni a várható értéket.
Úgy tűnik, hogy a leendő és jelenlegi hallgatók számára is fontos értéket képvisel a diploma révén való külföldi munkaszerzés esélye, mely a rossz megélhetés, munkanélküliség, alacsony jövedelem kockázatát tudja csökkenti. Így a röghöz kötés csökkenti a diploma várható értékét, negatív ösztönző hatását előre sejthetjük ceteris paribus. Az állam szempontjából pedig a megtérülés valószínűségét növeli az, ha kvázi kilépési akadályokat hozunk létre a rendszerben. Kitérve a társadalmi költségekre és hasznokra, szerintem ezen gát is egyfajta értékválasztás. Mi lehet fontosabb a társadalomnak? Annak a lehetősége, hogy szabadabban érhessenek el más életszínvonalat, nőjenek a lehetőségeik? Vagy a hazai tudás gyarapodása? Ilyen lehet pl. az orvoslás stabil utánpótlása? Fontos-e a hazai képzett munkaerő, vagy mi is „importáljuk” orvosainkat?
Elméletben ha kiterjesztjük a röghöz kötést minden diplomásra, akkor érdemes elmélkedni azon, mennyiben hozhat ez versenyt a felsőoktatásban? Azok a leendő hallgatók, akik eleve külföldön szeretnének elhelyezkedni, vajon ha lehetőségük van rá, akkor egy mostani egyetemen vagy egy újonnan megalakult magánegyetemen folytatnák tanulmányaikat?
Milyen szelekciós hatásai vannak a röghöz kötésnek? Kik fogják eleve nem aláírni a szerződést, akik aláírják milyen, dilemmával szembesülnek tanulmányaik lezárásakor? Minél jobb szignált ad az adott diploma, annál valószínűbb, hogy külföldön is el tud valaki helyezkedni, azaz az intézmények között ez is beindíthatja a versenyt. A munkakereséskor felmerül a visszafizetés költségének és a kereseti lehetőségének dilemmája. Milyen „árat” állapít meg az állam és mi alapján. Egy magas összeg talán túlzottan is a maradásra ösztönöz, a túl alacsony pedig nem hat visszatartó erővel.
Társadalmi mobilitást is meg kell, vizsgáljuk. Eleve adott, hogy a fiatalabbak manapság könnyebben váltanak országot a munkahely miatt. Talán mobilabbak nemzetközileg, mint ha azt belföldön kellene megtenniük. De ugyanakkor fontos a visszatérés kérdése. Mikor térnek haza? Hazatérnek-e egyáltalán? Kezdetben alacsonyabb a jövedelem a külföldi viszonylatokban mérve, később a hazai fizetések mennyiben tudják felvenni a versenyt a külföldi színvonallal. Ha paritás jön létre, akkor dönthetnek a visszatérés mellet az egyének. Ez az állam számára még mindig hasznosabb lehet a (vissza nem fizetés mellett is), mivel az addigi megtakarítások, a megszerzett tudás, a pl. nyugati kultúra és polgári viselkedésminta és tapasztalat mind idehaza kerülnek „felhasználásra”.
Felmerül bennem, hogy tekinthetjük e a külföldre lépést lábbal szavazásnak, mely a mobilabb és vállalkozóbb fiatalok részéről válasz a különböző állami rendszerek és társadalmi viták, ellentétek problémáira, ellentéteire.
Félreértésre adhat okot az, hogy gyakran elfeledkezünk arról, hogy az egészségügyi rendszerek is sokban különböznek egymástól. Sokszor a hírekben is elfeledkeznek megemlíteni, hogy sok országban magánbiztosítók vagy más rendszerek működnek. Sokszor a fizetésbeli különbségeket hangsúlyozzák nominális alapon. Ez azért lehet fontos hiányosság, mert a társadalom kitételek nélkül hajlamos így követelni a „nyugati” béreket. Ha az információ birtokában van, akkor a fiatalok itthon tartásának érdekében, vajon képes-e a társadalom a valódi reform áldozatát meghozni? Vagy képes-e eldönteni, hogy milyen területről hajlandó erőforrásokat átcsoportosítani a kritikus szakmák fiataljainak itthon tartásának érdekében?
