Közösség

Partnereink


 


2013.04.09. 08:07 KDSZ

Németh György - Az egyéni számla, mint metafora

Címkék: nyugdíj kurzus Németh György

A nyugdíjpolitikai kurzus keretében Németh György járt nálunk, aki a nyugdíjrendszer fenntarthatóságáról beszélt. Írását, amely alapján az előadását tartotta, az alábbiakban közöljük:

németh_györgy-a_nyugdíjrendszer_fenntarthatósága.jpg

Németh György:

Az egyéni számla

– mint metafora

 

Itt az ideje, hogy a nyugdíjjal kapcsolatban mindent újragondoljunk. Erőteljesebb megfogalmazással: romboljuk földig nyugdíjjal kapcsolatos tudásunkat, hogy újraépíthessük. Ez utóbbi lesz a könnyebb. Ahogy Keynes az Általános elmélet [General Theory …. ] előszavában megfogalmazta: „Nem az új gondolatok megértése a nehéz, hanem a régiektől való megszabadulás; mert ezek behálózzák agyunk minden zugát annak a nevelésnek a következtében, amelyben legtöbbünk részesült.”

 

Először is meg kell határoznunk a nyugdíj közgazdasági fogalmát. Ezzel szert teszünk egy olyan eszközre, mellyel képesek leszünk konkrét közbeszédbeli ’nyugdíj’-fogalomról leválasztani azt, ami közgazdasági értelemben nem tekinthető nyugdíjnak. Ha ezt nem tennénk, akkor kénytelenek volnánk olyan semmitmondó nyugdíj-fogalommal beérni, mint „nyugdíj az, amit a hatályos nyugdíj(jog)szabályok alapján a nyugdíjasoknak minősülőknek e címen folyósítanak”. Aztán vitatkozhatunk azon, hogy miért azok a nyugdíj(jog)szabályok, amik, miért azok minősülnek nyugdíjasnak, akik stb. De, lássuk be, ez nem a közgazdaságtan tárgya, legfeljebb közgazdaságtaninak látszó tárgy.

 

A nyugdíj közgazdasági fogalma

 

Néhány száz, de legfeljebb ezer évvel ezelőtt fontos változás történt az emberi létezésben: jól megkülönböztethetővé vált az emberi életnek egy olyan – utolsó és eleinte igen kevesek által megélt szakasza –, melyben az ember alkalmatlanná vált arra, hogy a létének fenntartásához szükséges jövedelmet/javakat saját munkájával képes legyen előteremteni. Ez a csak emberre jellemző, az állatvilágban ismeretlen harmadkor, a harmadik életszakasz, közkeletűen az időskor. (Az első a gyermekkor, melyben a szülők, a család eltartja az erre önmagától még képtelen gyermeket, a második a felnőttkor, melyben mindenki önmagáról tartozik gondoskodni, beleértve tulajdon gyermekeit.) A harmadkorban e feladat – elsősorban, és általában a hagyományokkal és vallási paranccsal megerősítve – a gyermekekre hárult. A modernitás azonban egyrészt szükségessé, másrészt lehetővé tette, hogy az emberek idős korukban egyrészt ne legyenek kénytelek leszármazottaikra hagyatkozni, másrészt kiküszöböljék annak kockázatát, hogy idős korukban nem lesz, illetve nem lesz őket eltartani képes leszármazottjuk. Feltalálták a nyugdíjat.

 

A nyugdíjat a modern állam, közigazgatás és hadszervezet igénye tette szükségessé. Lehetővé pedig a pénzviszonyok kiteljesedése tette.

 

A nyugdíj közgazdasági tartalmát tekintve halasztott fogyasztás. A majdani nyugdíjas időskori fogyasztásának lehetőségét (nyugdíjának fedezetét) aktív kori (munka)jövedelme egy részének megtakarításával teremti meg. A nyugdíj formáját tekintve a nyugdíjba vonulástól az elhalálozásig (élethossziglan) rendszeres időközönként folyósított járadék (életjáradék). A nyugdíj életjáradék voltát az a felismerés hívta életre, hogy ez másképp nem is lehetséges, az időskorra pusztán megtakarítással felkészülni nem lehet, mert az vagy aránytalan mértékű aktív kori megtakarítást igényel (az érem másik oldalaként túlzott fogyasztás-visszafogást), vagy aránytalan mértékű időskori szűkölködést eredményez, miközben vagy jelentős mértékű lehet a nem szándékolt örökhagyás, vagy a szűkölködés – az éppen elkerülni kívánt – nyomorba csap át. Az életjáradék azon a nyilvánvaló felismerésen alapul, hogy egy közösség egészének várható élettartama viszonylag stabil (köszönhetően a nagy számok törvényének) és csak lassan változik, miközben a közösséghez tartozó egyének tényleges élettartama akár félévszázadnyi időintervallumban is szóródhat, és az egyének kevés megbízható információja van arról, hogy milyen hosszú életre számíthat, de bármekkorára is, az legfeljebb valószínűség.

 

Foglaljuk össze az eddigieket. A nyugdíj közgazdasági fogalma a következő tartalmi és formai elemekből tevődik össze:

 

a nyugdíj

(1) közgazdasági tartamát tekintve halasztott fogyasztás, melynek fedezetét a majdani nyugdíjas aktív életszakaszában megszerzett (munka)jövedelméből takarítja meg; ezért elengedhetetlen tartozéka valamiféle – a konkrét jövedelemből konkrét részt kihasító – nyugdíjjárulék;

(2) formáját tekintve életjáradék. Ez utóbbi teszi a nyugdíjat közgazdasági értelemben nyugdíjjá és teszi közgazdasági vizsgálódások tárgyává; ennek híján pusztán (cél)megtakarításról, illetve annak feléléséről volna szó.

 

Másképp megfogalmazva: a nyugdíj = megtakarítás + annak életjáradék formájában történő felélése. A nyugdíjrendszer mindenek (jog)szabályi, technikai és (nyugdíj)szakmai kerete.

 

Az életjáradék kérdésével nem szándékozom részletesen foglalkozni, csak annyit jegyzek meg, hogy lényeges eleme annak a közösségnek a meghatározása – célszerűen egy, vagy néhány egymást követő születési évjáratba (kohorsz) tartozók összessége –, mely mintegy kollektíven fogyasztja el a közösség egésze által felhalmozott nyugdíj-fedezetet. Ideális esetben a közösség (születési kohorsz) utolsó életben lévő tagja élete utolsó hónapjában kapja meg a közösség nyugdíjcélú megtakarításának utolsó részletét s ezzel a „kassza” teljesen kiürül.

 

A nyugdíj közgazdasági fogalmának van még két tartozéka. Az egyik, hogy nem célja a szándékolt jövedelem-újraelosztás, de szándéktalanul – mert nagyon elkerülhetetlennek tűnik – valamennyi újraelosztást mégiscsak végrehajt (az alacsonyabb várható élettartamúaktól a magasabb várható élettartamúak felé, mivel szinte lehetetlen megmondani, hogy adott személynek körülbelül mekkora a várható élettartama. Az aktuáriusok – biztos fogódzók híján – azt feltételezik (pontosabban: kénytelenek feltételezni), hogy az egyes kohorsz-tagok tényleges élettartama közötti különbségek oka a véletlen. Ha sikerülne biztos fogódzót találni, annak alkalmazása a nyugdíj közgazdasági fogalmának tartozéka lenne.) Ha a nyugdíjban nincs szándékolt újraelosztás, akkor kapcsán szolidaritásról sem beszélhetünk. (A szolidaritás közgazdasági értelemben a magasabb jövedelműektől az alacsonyabb jövedelműek felé irányított újraelosztás, az elsődleges (piaci) elosztás szórásának csökkentése a másodlagos (újra-)elosztás révén, különös tekintettel az alacsony jövedelműekre.) Sőt olyan sincs, hogy „biztosítási újraelosztás”, mert értelmetlen a rövid(ebb) nyugdíjas lét után meghaltaktól a még élők felé irányuló újraelosztásról beszélni. Az életjáradék valójában egy olyan jószág, melyet mindenki haláláig használ. Más jószágok esetén is ez a helyzet, azzal a különbséggel, hogy ez a jószág tulajdonosával (a nyugdíjassal) sírba száll, nem öröklődik – vele temetik, mint törzsfőnökkel a lovát.

 

Sőt nincs olyan, hogy nyugdíjbiztosítás. Mivel korunkban az, aki megszületik, még inkább pedig az, aki megéri a keresőképes kort (20-25 év), olyan magas – 80-90 százalékos – valószínűséggel lép az idős korba, hogy nincs értelme biztosításról beszélni. Az idős kora való felkészülésnek nem a (nyugdíj)biztosítás, hanem a (nyugdíj)megtakarítás az adekvát eszköze. (A biztosítás lényege éppen az, hogy ne kelljen minden kockázatra tartalékot képeznünk. Nyugdíj esetén viszont – mivel az idős kor nem kockázat, hanem erős valószínűség – éppen ezt kell tennünk.) Az életjáradék kapcsán sincs szó biztosításról, bár annak meghatározása és indexálása során az aktuáris biztosítási eszköztárt használ.

 

A nyugdíj közgazdasági fogalmának másik tartozéka, hogy a nyugdíjcélú megtakarítások (ide értve az életjáradék folyósítása céljából egyesített nyugdíjcélú megtakarításokat) piaci szinten kamatoznak. Vagyis úgy kamatoznak, mint a (leg)kockázatmentes(ebb) befektetések. Mondjuk, ez pozitív nullától 1-3 reálszázalékig terjed.

 

Azt a nyugdíjrendszert, mely a közgazdasági értelemben vett nyugdíjat biztosít – jobb ötlet híján – „természetes” nyugdíjrendszernek nevezem. Ha nem létezne kötelező tagságon nyugvó nyugdíjrendszer, s a kormány, a törvényhozás úgy döntene, hogy szükség volna rá, aligha hozhatna létre másmilyent.

 

A fentiek alapján tegyük fel azt a kérdést, hogy mi is értendő „egyéni számla” alatt? Ez valójában roppant szakmaitlan terminus technicus. Ha közgazdasági értelemben vett nyugdíjról beszélünk, persze lehet mondani, hogy az aktív kori befizetések „egyéni számlára kerülnek”, de ha nem mondjuk, akkor is pontosan értjük, hogy miről van szó: mindenki önmaga majdani nyugdíjára takarékoskodik.

 

Az „egyéni számla” akkor bír jelentéssel, ha nem a közgazdasági értelemben vett nyugdíj gondolatkörében mozgunk. Akkor az „egyéni számla” hiányolása nem egy analitikus nyilvántartási eszköz vagy módszer bevezetésének követelését takarja, hanem egy metafora. Esetünkben e metafora funkciója, hogy egyetlen kifejezéssel tudjunk hangot adni egy olyan nyugdíjrendszer utáni vágyunknak, aminek elmondására felkészületlenek vagyunk (inkább érezzük, mint megfogalmazni tudjuk, hogy mit is szeretnénk), de ha felkészültek is lennék, csak több bővített mondattal tudnánk elmondani, hogy pontosan mire is gondolunk. Például így: „olyan nyugdíjrendszert szeretnék, melyben önmagam teszek félre majdani nyugdíjamra, amit félreteszek, az elfogadhatóan kamatozik, és amikor úgy gondolom, hogy ideje nyugdíjba menni, akkor egy biztosításmatematikus az addig összegyűjtött nyugdíjcélú megtakarításomat (befizetéseimet és annak kamatait) az akkor éppen várható átlagos élettartamból kiindulva életjáradékra (nyugdíjra) váltja, melyet rendszeres időközönként (általában évente) a várható élettartam alakulására és a nyugdíjfedezet kamatozására tekintettel módosítanak.” Ehelyett azt halljuk: „egyéni számla”, „egyéni számlás nyugdíjrendszer” – így egyszerűbb, s jóval rövidebb.

 

Mi nem közgazdasági értelemben nyugdíj

 

Közgazdasági értelemben nem, csak köznyelvi értelemben nyugdíj az állampolgári jogon járó (univerzális), egyösszegű (flat rate) nyugdíj. Ha a rendszerben nincs nyugdíjjárulék, akkor közgazdasági értelemben (időskori) segélyről beszélhetünk, ha van, akkor nyugdíj-segély mixről. (Minél alacsonyabb jövedelem után és minél rövidebb ideig történt nyugdíjjárulék-fizetés, annál kisebb a nyugdíj- és annál magasabb a segély-rész aránya – és fordítva.)

 

Közgazdasági értelemben nem nyugdíj a szolgálati nyugdíj sem. E köznyelvi értelemben vett nyugdíj valójában olyan fizetés, melyért már nem várnak el munkavégzést – hálából az addig teljesített szolgálatért. Ez volt az állami nyugdíj archetípusa: kellően hosszú időtartamú (több évtizedes) szolgálat után és a munkavégző képesség hanyatlását érezve a szolgált felmenti szolgálóját a munkavégzés alól, de tovább folyósítja annak javadalmazását. (Vagyis az első elem a szolgálati idő volt.) Később megindult e rendszer cizellálása: megjelent és számszerűsödött a nyugdíjkorhatár fogalma, melynek elértével a munkavégző képesség hanyatlására való utalás nélkül is kérhető volt a nyugdíj (=teljes fizetés folyósítása munkavégzés nélkül), majd a egyre rövidebb szolgálat után is járt nyugdíj, a teljeshez képest meghatározott arányban. Még később megjelent a nyugdíjjárulék fizetés, de nem mint a nyugdíjtechnikai eszköztár-eleme, hanem mint a szolgált költségcsökkentésének technikája.

 

A köznyelvi értelemben vett nyugdíj elmélete

 

A köznyelvi értelemben vett nyugdíj elméletében olyan fogalompárok vannak főszerepben, mint állami versus magán, szolidaritás versus öngondoskodás, tőkefedezeti ((Fully) Funded, FF) versus felosztó-kirovó (Pay-As-You-Go, PAYG), melyet, mintegy szinonimaként, nevezni szokás még úgy is, hogy társadalombiztosítási, illetve folyó finanszírozású (©Banyár József). Vagy járulékkal/befizetéssel meghatározott (Defined Contribution, DC) versus szolgáltatással/kifizetéssel meghatározott (Defined Benefit, DB). És ezeknek lehetnek kombinációi. Például az FF rendszerek általában DC-k, de lehetnek DB-k is (a vállalati nyugdíjalapok jó része ilyen még mindig ilyen, bár erőteljes a DC-vé alakítás trendje), a PAYG rendszerek szinte kizárólagosan DB-ék, de lehetnek DC-ék is – ezt kezdték idővel NDC rendszereknek nevezni, melyből az „N” vagy „Notional” (jelentése: eszmei), vagy „Non-Financial”. A felosztó-kirovó fogalmára olyan képzetek épülnek rá, hogy olyan nyugdíjrendszerről van szó, melyben az aktuális nyugdíjkiadásoknak meg kell egyezniük az aktuális nyugdíjjárulék-bevételekkel, ha az előbbi meghaladja utóbbit, akkor hiány keletkezett, ami ha hosszabb időn át – ceteris paribus – fennmarad, akkor, mint mondani, szokás, a rendszer fenntarthatatlan és reformér kiált. (Az FF-DC rendszerek esetén a fenntarthatatlanság nem szokott szóba kerülni, lévén ott a kifizetéseknek már megvan a fedezete, s csak azt lehet kifizetni, amit előzőleg már befizettek – így a hiány értelmezhetetlen, a rendszer pedig sui generis fenntartható.) A legtarkább összetétel: „a felosztó-kirovó módon finanszírozott NDC-nyugdíjrendszer”.

 

Olyan gondolatmenetek hallatszódnak a köznyelvi értelemben vett nyugdíj elméletében, mint: az FF-rendszerben mindenki önmaga nyugdíjára fizet, míg a PAYG-rendszerben egy adott generáció az előző generációnak (a szülök) nyugdíját fizeti, s teszi azt abban a reményben, hogy az ő nyugdíját a következő generáció (gyerekek) fizeti majd meg. Ez lenne a generációk közötti szolidaritás és a szolidáris nyugdíjrendszer, melyet generációk közötti társadalmi szerződés tart fenn. Ellenben a tőkefedezeti nyugdíjrendszer híján van a szolidaritásnak és társadalmi szerződések megkötésével sem kell bajlódni – az öngondoskodás. S dolog igazságtalansága és szomorú vége is sokakat izgat: a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer nagy nyertese az első generáció, mely anélkül kapott nyugdíjat, hogy fizetett volna érte, míg az utolsó generáció lesz a nagy vesztes, mely kifizette ugyan az utolsó előtti generáció nyugdíját, de utolsó utáni generáció híján maga nem fog nyugdíjat kapni ….

 

Mindezek „behálózzák agyunk minden zugát annak a nevelésnek a következtében, amelyben legtöbbünk részesült.” Meg kell tőle szabadulnunk. Kérem, mindezt elfelejteni.

 

A „természetes” nyugdíjrendszer elmélete

 

Az előző rész alapján nyilvánvaló, hogy a közgazdasági értelemben vett nyugdíj biztosítására hivatott „természetes” nyugdíjrendszer (nyugdíj)járulékkal meghatározott (DC). Ha ma Magyarországon „zöldmezős” nyugdíjrendszer létrehozása volna a feladat, akkor az magától értetődően tőkefedezeti lenne. De Magyarországon már létezik egy nagy múltú és nagy terjedelmű nyugdíjrendszer, amitől nem csupán kényszer nem eltekintenünk, hanem ez az optimális megoldás megtalálásának alapfeltétele. Hogy nyugdíjrendszerünk tőkefedezeti legyen-e vagy „eszmei”, nos, ez nem nyugdíjszakmai, hanem makrogazdasági döntés tárgya kell legyen. Nyugdíjszakmailag a lényeg a járulékkal meghatározottság, minden más csak mellékes.

 

Vissza a múltba – hogyan kerültünk oda, ahol vagyunk?

 

A 19. század végén, a 20. század első felében-kétharmadában létrehozott nyugdíjrendszerek koruk politikai-társadalmi-szociális válságát kezelték. Ehhez logikusan illeszkedett az, amit a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer sajátosságának tartunk: egyes generációk úgy kaptak nyugdíjat, hogy nem vagy alig fizettek érte. Elmondhatjuk, hogy a nagy projekt sikeres volt, a válság elhárult, Európában gyakorlatilag ismeretlen lett az időskori szegénység és a látványával járó keserűség, politikai indulat. Az 1970-es évek végén, 1980-as évek elején elérkeztünk oda, hogy olyan évjáratok léptek nyugdíjas korba, melyek pályájuk elejétől járulékfizetők voltak. Elérkezett az ideje annak, hogy a politikailag motivált, ad hoc intézkedésekkel terhelt válságkezelés korát az állandóság kora váltsa fel. Elérkezett az ideje annak, hogy az ad hoc nyugdíjrendszert közgazdasági értelemben vett nyugdíjat biztosító nyugdíjrendszer váltsa fel. Az 1980-as évek közepén a nyugdíjreformokon való gondolkodás nemzetközi vált, s e folyamat eredményeként állt elő a Világbank az Avertinggel 1994-ben. A kötet szerzői lényegében sokrétűen és helyesen tárta fel a működő nyugdíjrendszerek problémáit, de nem voltak képesek mélységében kifejleszteni az azok felszámolásához szükséges nyugdíjszakmai és makrogazdasági eszköztárat. Ennek ellenére az általuk javasolt megoldás csak egy súlyos hibával volt terhelt.

 

Az általuk hárompilléresnek nevezett – ezt, így utólag, elég szerencsétlen és félrevezető elnevezésnek gondolom – nyugdíjrendszer létrehozását javasolták. Eszerint a harmadik pillér egy olyan befektetési alap, melyet nyugdíjcélú – vagyis igen hosszú távú – megtakarítások gyűjtésére és befektetésére specializálnak, esetleg életjáradék nyújtására is alkalmassá tesznek, s hogy népszerű legyen, a nyugdíjcélra takarékoskodót adókedvezménnyel is ösztönzik, miközben az intézményről – magától értetődően – az állam egy pillanatra sem veszi le a szemét, szigorú felügyelet alatt tartja. (Ebből lett a mi borzasztó önkéntes nyugdíjpénztárunk.)

 

A Világbank javaslata a következő volt. Az első pillér egy univerzális, fix összegű (flat rate), az állami költségvetésből fizetett nyugdíj, melynek célja, hogy a közgazdasági értelemben vett nyugdíjjal nem vagy csak csekély mértékben rendelkezők megélhetését biztosítsa, illetve közgazdasági értelemben vett nyugdíj „perverz” újraelosztó (a magasabb jövedelmű és hosszabb élettartamra esélyesebbek felé irányuló jövedelem-újraelosztás) hatásának ellensúlyozza. Végül a második pillér egy DC-rendszerű tőkefedezeti pillér, melynek gazdasági hasznosságáról sok jót és szépet – csak éppen közgazdaságilag teljesen hibásat – mondtak. A második pillér kétségtelenül megfelelt a közgazdasági értelemben vett nyugdíj fogalmának. A javaslat abban a kérdésben is előremutató, hogy egymástól élesen elválasztandónak tartja az újraelosztó (időskori segély) és a nem újraelosztó (a közgazdasági értelemben vett nyugdíj) elemek. (Ezen elválasztás nélkül nem lehetséges racionális vita az időskori szegénység leküzdéséhez szükséges újraelosztás mértéről.) A harmadik pillérnek, külön nyugdíj-címkével ellátott intézményként valójában nincs létjogosultsága.

 

Az Averting javaslatának legnagyobb tévedése, hogy az általa második pillérnek nevezett közgazdasági értelemben vett nyugdíjat biztosító részt lényegében tőkefedezetiként tudta elképzelni (meglebegtette, de azonnal el is hessegette, hogy másképpen is lehetséges). Ez rendben is lett volna, ha Magyarországnak nincs nyugdíjrendszere és éppen most készülne létrehozni. De nem ez volt a helyzet.

 

Az 1997. évi nyugdíjreform

 

Ami 1997-ben megszületett, az jelentősen eltért a Világbank ajánlásától. A magyar kormány, s ez ellen a Világbank sem tiltakozott, nem időskori segély (első pillér) és közgazdasági értelemben vett nyugdíj (második pillér) együttesét hozta létre, hanem az első pillért meghagyta DB-nek (abból fokozatosan kivezetve az újraelosztó elemeket). Ehhez azt a magyarázatot találták ki – ez eredetileg nem a Világbank leleménye volt, de nem volt kifogása ellenre –, hogy itt tulajdonképpen kockázatmegosztás történik: mivel okos ember nem tesz minden tojást egy kosárba, a nyugdíj esetén is osszuk meg a politikai (első pillér) és a piaci (második pillér) kockázatot.

 

A második pillér létrehozása nyugdíjszakmailag helyes, makrogazdaságilag helytelen volt, az első pillér DB-ként való meghagyása nyugdíjszakmailag helytelen volt. A második pillér tőkésítése makrogazdasági szempontból azért volt elhibázott, mert növelte az ország pénzügyi sebezhetőségét. Ez a válság idején meg is mutatkozott.

 

A nyugdíjhelyzet makrogazdasági értelmezése

 

Az állami/társadalombiztosítási/felosztó-kirovó stb. nyugdíjrendszerünk felfogható az állam adósság-tömegeként, mellyel mindazoknak tartozik, akiknek már nyugdíjat fizet (hogy ezt, megfelelő indexálással, halálokig folytatni fogja), s akiknek majd – hacsak egyetlen havi nyugdíjjárulékot fizettek, további feltételek teljesítése esetén – nyugdíjat fog fizetni és azt, mint a már nyugdíjasok esetén, fizetni fogja. A hatályos nyugdíj(jog)szabályok és a lehetséges demográfiai és gazdasági szcenáriók alapján becsülhető, hogy az államnak mekkora vagyontömegre lenne szüksége ígéretei teljesítéséhez, ha a jövő hónaptól nem kötelezné nyugdíjjárulék-fizetésére az aktívakat. Ez a vagyontömeg (melyet a GDP arányában szokás meghatározni) az állam implicit (nyugdíj)adóssága. A tőkésítés ezen implicit államadósság egy részét konkretizálja („méretre vágja”) és – ceteris paribus – explicitté alakítja. Ez utóbbit tenni azonban makrogazdasági szempontból nem célszerű, mert az ország pénzügyi sebezhetősége mindig az explicit államadósságból ered (hozzászámítva persze a magánszféra külső eladósodottságát). Az állam, ha megteheti – s esetünkben megtehette volna –, ne az egyébként „ideális” implicit államadósságot csökkentse (elég, ha „méretre vágja”), hanem az explicitet. Egy ország az explicit államadósságán keresztül sebezhető, nem az impliciten. Az ötlet valójában igencsak kézenfekvő: a nyugdíjfizetést fogjuk fel úgy, mint az állam implicit nyugdíj-adósságának törlesztését, a nyugdíjjárulék-fizetést pedig az államnak nyújtott kölcsönt. Az állam közvetlenül a nyugdíjjárulék-fizetőknek adja oda azt az állampapírt, amit most – a második pillér miatt – befektetőknek ad el. (Ezzel jó az államnak, és jó a jövendő nyugdíjasnak.) Az állam a nyugdíjjárulék-államkötvényt nyugdíj formájában fizeti vissza. 

 

2010-2011-ben nem ez történt. A kormány gyengéd noszogatására vagy hárommillió ember visszaáramlott a DB-rendszerű, köznapi értelemben – de nem közgazdasági értelemben – nyugdíjat biztosító nyugdíjrendszerbe. Ráadásul a kormányt elvette a közgazdasági értelemben vett nyugdíj elengedhetetlen tartozékát, a nyugdíjjárulékot. Viszont a kormány a kedélyek csillapítása érdekében ígéretet tett az egyéni számlára, ezzel vélve kihúzni a nagy nemzeti neheztelés méregfogát. Csakhogy, mint kiderült (a szakértőknek az eleitől világos volt), egy analitikus nyilvántartási eszköz bevezetésére készül, miközben az emberek az egyéni számlát metaforaként gondolják el.

 

Utóirat – lehetne e másként?

 

Eddig nem esett szó az öregedésről, nem is kellett, hogy szó essen, mert a közgazdasági értelemben vett nyugdíjat nyújtó nyugdíjrendszer csupán egy technikai eszköz, mely arra szolgál, hogy lehetővé tegye a harmadik életszakaszban a halasztott fogyasztást. Az öregedés a társadalom terhe, nem a gazdaságé, vagy az államháztartásé. Az erőteljes öregedés – sajnos ez jellemzi Magyarországot – azonban végzetes lehet.

 

Nyilvánvaló, hogy öregedő társadalomban a közgazdasági értelemben vett nyugdíjat nyújtó nyugdíjrendszer nyugdíjkiadásai meghaladják nyugdíjjárulék-bevételeit. A felosztó-kirovó gondolatkörben mozogva ez annyit jelent, hogy nyugdíjrendszerünk folyamatosan hiányt termel, ezért fenntarthatatlan; az egyensúly helyreállítása érdekében a kormány (paradigmatikus) reformra szánja el magát, megemeli a nyugdíjkorhatárt, szigorítja nyugdíj-megállapítási szabályokat, farag az indexáláson stb.

 

A közgazdasági értelemben vett nyugdíj esetén a kiadások és bevételek különbségét általános adóbevételekből tömöm be. Kézenfekvő, hogy ennek egyik forrása a nyugdíjak megadóztatása legyen, hiszen a nyugdíj „rendes” jövedelem, s ha a nyugdíjjárulék adómentesen került befizetésre, akkor úgy illik, hogy kifizetésekor viseljen a normál adóterhet. Erőteljes öregedés esetén azonban feltétlenül szükséges az szja-kulcsok emelése.

 

Tehát öregedő társadalomban is lehet korrekt nyugdíjrendszert létrehozni, de az – ceteris paribus – magasabb szja-kulcsokat kíván, minél erőteljesebb az öregedés, annál magasabbakat. A helyzet tehát a következő: korrekt (értsd: közgazdasági értelemben vett nyugdíjat biztosító) nyugdíjrendszerünk van ugyan, de ehhez magasabbak személyi jövedelemadó társul.

 

A másik megoldás az, hogy a felosztó-kirovó gondolatkörben maradva valamiféle technikával a nyugdíjjárulék-bevételek szintjére vágjuk a nyugdíjkiadásokat. Ekkor van egy nem korrekt nyugdíjrendszerünk, de legalább a személyi jövedelemadó nem lesz magasabb. A nyugdíj persze ez esetben is adózik, csak éppen láthatatlanul (az adó mértéke a korrekt és a tényleges nyugdíj különbsége). E láthatatlan adó mértékéről a törvényhozás nem az adótörvények keretében dönt, hanem a nyugdíj(jog)szabályok meghatározásával. Ennek az adónak a létezéséről nem csupán a köz-, de a szakemberek se nagyon tudnak.

 

A kettő abban különbözik, hogy előbbi átlátható, utóbbi meg nem. A politika számára a kérdés úgy vetődik fel – már ha a politika tisztában lenne azzal, hogy ez az igazi kérdés –, hogy érdekünk fűződik-e a tisztánlátáshoz? Inkább maradjon a homályzóna és az alacsonyabb adók. De nem csak a politika, hanem a közgazdászok is – szinte kivétel nélkül – így gondolkodnak. Nincs szükség egyéni számlára – amúgy is az életpálya egészének figyelembevételével megállapított nyugdíj felé haladunk –, vagy ha mégis, csak azért, mert megígértük. 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://kdsz.blog.hu/api/trackback/id/tr155212815

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.