Közösség

Partnereink


 


2011.11.20. 12:20 KDSZ

Oktatáspolitika kurzus - 2. előadás

Címkék: oktatás kurzus

Tóth Katalin írása:

November 6-án Veres Pál tanár úr tartott nekünk előadást a felsőoktatás finanszírozásáról intézményi megközelítésben.

A felsőoktatásban egy relatív tömegesedés jellemző, azaz noha az abszolút létszám már csökken, a releváns korosztálynak mégis egyre nagyobb része tanul tovább. Így a korábbi "elitképzés" tömegképzéssé vált, magával vonva a forrásigény növekedését. A finanszírozással kapcsolatban beszéltünk 3 különböző intézményi modellről: a piaci, a bürokratikus és a tárgyalásos modellről - ezek közül a talán kevésbé ismert tárgyalásos modellt emelném ki, amely nem tiszta modell, hanem próbálja a másik két alapmodellt ötvözni a piac, az állam és a stakeholderek közös szervezete közötti funkciómegosztáson keresztül.

Felmerült a kérdés, hogy az állam finanszírozóként, tulajdonosként, vagy vevőként tudja a leghatékonyabban képviselni a köz érdekeit a felsőoktatásban. Az azonban tény, hogy egyik esetben sem kerülheti meg a szabályozói tevékenységét - viszont amennyiben az állam a felsőoktatási intézmény tulajdonosa is, igen nehezen kivitelezhető a semlegesség. Mint tulajdonosnak, azt is mérlegelnie kellene, hogy a beruházása vajon megtérül-e, azaz irányítható, fenntartható-e a tulajdonában lévő felsőoktatási intézmény? (Nem nehéz belátnunk, hogy ezzel a kérdéssel nemigen néz szembe a magyar állam...)

A felsőoktatás finanszírozása kapcsán azt kell alapvetően eldönteni, hogy ki, kit, mit és hogyan finanszíroz. Mivel a felsőoktatásban való részvétel hasznokat eredményez, ezért logikus, hogy a haszonélvezőknek hozzá kellene járulnia a költségekhez. Ez alapján a hallgatóknak és családjuknak, a munkáltatóknak és a társadalomnak is finanszíroznia kell(ene) a képzést.

A magasabb képzettségi szint elérése növeli a társadalmi jólétet, jó annak a közösségnek, amelyben a hallgató él, hiszen műveltebb, várhatóan intelligensebb emberek között a bizalom magasabb fokú, jobb a morál, így a bűnözés is alacsonyabb - hogy csak egy tényezőt említsek a sok közül. Így teljesen ésszerűnek tűnik, hogy a költségvetésből pénz jusson a felsőoktatásnak.

A hallgatók számára elérhető haszon is egyértelmű: felsőbb fokú tanulmányok elvégzése még mindig kifizetődik a bérprémiumban, elindítva egy láncreakciót, hiszen a magasabb bérekből származó előny tovagyűrűzik: magasabb életminőség, jobb egészségi állapot elérésének lehetősége, esély pénzügyi befektetésekre (magasabb haszonnal), stb. A magasabb képzettségi szintből fakadó haszon tehát az élet más területein is realizálódik. Természetesen nem mindegy, hogyan járul hozzá a költségekhez a hallgató, hiszen alapvetően befolyásolja magatartását – annak is, akinek fizet. Amiről azonban meg szoktak feledkezni, hogy a hallgatók mögött nagyon gyakran a szülők, a család is ott van, azaz a hallgatókra kirótt költségek könnyen továbbháríthatók. Mindemellett a méltányosságra is kell gondolni, bár a diákhitel alkalmat adhat a kevésbé jómódú hallgatók számára a képzés költségeinek fedezésére.

A munkaadók haszna leegyszerűsítve a növekedés és a profit, hiszen a tudás révén magasabb hozzáadott érték realizálódik. Mindezt viszont csak addig élvezi, míg az adott hallgató nála dolgozik – de addig is fizet érte a magasabb béren keresztül.

Az önkormányzatok is egyre inkább felismerik, hogy érdekük a végzett, magasan kvalifikált munkaerőt megtartása, hiszen ők növelik a versenyképességet az adott térségben (ezáltal általánosságban a közjót). Ennek a jele a Bursa Hungarica ösztöndíj, melyen keresztül az önkormányzatok járulnak hozzá a településükről származó hallgatók költségeihez.

Mindezen költségmegosztások és haszonmegosztások alapja az adózás, így logikus, hogy nem mindegy, kit és hogyan adóztat az állam. Felmerült Svédország példája, ahol ugyan tandíjmentes a felsőoktatás, de a progresszív adózáson keresztül a költségmegosztás is érvényesül. Formailag a magyar rendszerbe is meg vannak a hasonló áramlások, azonban az arányokkal probléma van, a „győztes mindent visz, a vesztes mindent veszít” elv pedig különösen torzító hatású.

A nemzetközi aspektusokat tárgyalva a magyar orvosok külföldi munkavállalása is szóba került, hiszen egyértelmű a probléma, hogy noha a társadalom fizeti a képzésüket, a hasznokat külföldön fölözik le. Természetesen nem lehet megoldás a „röghözkötés” – hiszen az gátolná a mobilitást. Ebből kiindulva talán célszerű lenne uniós szinten kezelni a helyzetet, akár egy (az agrártámogatáshoz hasonló) költségvetési kiegyenlítéssel.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://kdsz.blog.hu/api/trackback/id/tr223394906

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása