Bátovszki Márton írása (2012. jan. 6.)
Ebben a dolgozatban, ahogy a cím is mutatja, az éppen aktuális felsőoktatási törvényi változásokról, azok közül lehetőleg a leglényegesebbekről fogok írni, azokat elemezni, de csak nagyvonalakban, hiszen a keretek nem teszik lehetővé a mélyreható elemzést. A változások közül azokat nézem, amik 2012. január 6.-án hatályban voltak, tehát jelen állás szerint ezek szerint fog lezajlani a 2012-13-as tanév felvételije.
A kérdéses változtatások
Először azt szeretném összegezni, hogy mely változásokra fogok kitérni a dolgozatban.
Elsőként a felsőoktatási alapszakra felvehető hallgatók számának változásáról lesz szó, a mesterképzéssel nem fogok érdemben foglalkozni, mivel ott egyelőre csak az összlétszám van meghatározva, nincs lebontva tudományterületekre.
Ezután a finanszírozási formák változása kerül szóba, egyrészt, mint az újonnan létrejövő „feles” állami támogatás – amikor a hallgatónak a képzési díjának felét kell megfizetnie, a másikat az állam fizeti - , másrészt az átalakuló diákhitel rendszer.
Végül pedig a hallgatók sajtóban megjelent „röghöz kötése”, a hallgatói szerződések új rendszere következik, azaz hogy a hallgatóknak, amennyiben állami támogatásban részesülnek, egy meghatározott ideig belföldön – Magyarországon – kell dolgozniuk.
A különböző kérdések merev elválasztása nem lehetséges, így átfedések előfordulhatnak majd közöttük.
A felsőoktatási alapszakra felvehető hallgatók számának változásáról
A bekezdés címében jelzett változás az egyik legjelentősebb az idei törvényváltozásokban. Ez globálisan, az összes hallgató számát tekintve csökkenést jelent az előző évek számaihoz képest: a teljesen állami támogatású hallgatók száma a 2011-es 53 450-ről 34 000-re csökken – a táblázat a hivatalos táblázat 2011-es adatsorral való kiegészítése1. A csökkenés akkor is megvalósul, ha a 34 000 főhöz hozzávesszük a 15 000 főnyi félösztöndíjas létszámot is.
Képzési területenként is majdnem mindenhol csökkenés figyelhető meg, növekedés tisztán állami finanszírozással csak 2 helyen látható, és a félösztöndíjas helyeket is beleszámítva is csak 5-re nő ez a szám.
A továbbiakban érdemes elemezni ennek az okait, majd a várható hatásait –részben a vártakat, részben a nem vártakat/nem szándékoltakat.
Az okok között először is megemlítendő a gyerekszületések számának csökkenése. Ahogy a képeken is látszik (2a és 2b), az élve születések száma 1975-től kezdve folyamatosan csökken – az első kép az 1000 főre jutó élveszületéseket, a második az abszolút születésszámot mutatja. Egy további nagyobb születésszám csökkenés figyelhető meg 1990 után (más források némileg eltérő mintázatban mutatják a fogyást, de lényegileg ez nem változtat a fogyás tényén).
Ezek a csökkenések a felsőoktatásban kb.18-19 évvel elcsúsztatva jelentkeznek, mivel az adott évben születettek kb. ennyi idő múlva érnek a „felsőoktatási korba”. Ez tehát 2008-2009-et jelent, így ebből a szempontból indokolható a keretszám csökkentés, mivel az elmúlt években (2009-2011) nem történt jelentősebb keretszám csökkentés – 55 200 főről 53 450 főre csökkent csak.
További oka a csökkenésnek az ország rossz gazdasági helyzete. Így a csökkenés a Széll Kálmán-terv ismertetése óta várható volt, és végül be is következett, az egyetemek és főiskolák átlagosan 17%-al kapnak kevesebb állami forrást 2012-ben. (3)
Egy további ok, ami inkább a keretszámok változásainak eltérését okozza, hogy a kormány a továbbiakban más területeket akar erősíteni – és a forráshiány miatt ezt csak a többi rovására tudja megvalósítani, nem azok szinten tartása mellett.
Ilyen területek az orvosképzés, a természettudományos képzés és az informatikai képzési terület. Hogy miért ezek a területek lettek kiemelve, annak oka, hogy a kormány ezektől várja az ország versenyképességének növelését, illetve hogy így jobban igazodik majd a képzési rendszer a munkaerő-piaci elvárásokhoz.(4)
Ez a munkaerőpiachoz igazodás valóban egy fontos cél, hiszen ha valaki olyan végzettséget szerez, amivel nem tud elhelyezkedni, akkor a képzése, ha nem is teljesen, de részben biztosan hiábavaló volt, egyrészt időt vesztett, másrészt pedig az állam – vagy önköltséges képzésnél a hallgató - hatékonyabban is felhasználhatta volna a képzésre fordított pénzt (és időt). Ez azért is fontos, mert az oktatásra fordított erőforrásokat lehet egyfajta befektetésként kezelni: mind egyéni, mind közösségi szinten.
Előbbinél a jövőbeli várható hasznát szeretné növelni az, aki tovább tanul, ahelyett hogy dolgozna, így a jelenben keresne (többet) – sőt, még fizethet is a tanulásért.
Közösségi szinten hasonló a helyzet: a közösség néhány tagját, akik teljesítenek bizonyos feltételeket, a közösség pénzén képeznek, hogy majd később nagyobb hozzáadott értékű munkát tudjanak végezni, így a közösség nagyobb hasznot kapjon, mintha nem képezte volna tagjait – pl. magasabb adóbevételek révén, vagy a polgárainak jobb egészségfelfogása révén (kevesebbet kell költeni egészségügyre) stb.
Ugyanakkor a közösség erőforrásai végesek: változó,a gazdasági helyzethez igazodó mértékben tudja biztosítani tagjainak a magasabb képzést. Így nagyon fontos, hogy amit erre tud fordítani, azt jól ossza be. Ezt meg lehet tenni minőségi és mennyiségi kvótákkal.
Előbbire példa lehet a bemeneti kritériumok beállítása, módosítása: pl. az alapképzésre ezután csak 240 pont fölött vesznek fel hallgatókat.
Utóbbira pedig a felvehető hallgatók számának szabályozása, amit látunk a legutóbbi változások kapcsán. De ezt nagyon körültekintően kell megtenni, mivel az egyes szakok számának gyakori és drasztikus változtatása kellemetlen hatásokkal járhat: lehet, hogy valaki már a középiskolában úgy tanul az utolsó 1-2 évben, hogy optimalizálja a felvételi esélyeit a felsőoktatásba, és egy hirtelen változtatás keresztülvághatja a terveit és az eddig erre fordított erőforrásai – akár idő, akár pénz, ha magántanárhoz járt pl.- ha nem is teljesen, de részben elveszhetnek. Ez pedig közép-hosszabb távon a bizalom megrendülését vonhatja maga után, ami pl. abban jelentkezhet, hogy nem tesz meg mindent azért, hogy felvegyék valahova, hiszen nem tudhatja, hogy a felkészülésre fordított energiái megtérülnek-e.
Továbbá a Bolognai-rendszerben az alap és mesterképzést egymáshoz kell igazítani, így a keretszámok csökkenésénél/növelésénél a „másik” felet is figyelembe kell venni: ha pl. megnövelik a mérnök alapszakok kereteit, akkor a mester kereteket is meg kell növelni, kivéve, ha biztosítható az alapszakkal rendelkezők biztos elhelyezkedése –, amiről egyelőre megoszlanak a vélemények – különben sokan csak egy alapszakkal a kezükben ott maradnak a munkaerőpiacon, és nem találnak munkát.
A legutóbbi bekezdéssel már rátértem a várható hatásokra, de emellett vannak mások is.
Ilyen lehet, hogy valaki kikerül a felsőoktatásból, de jellemzőbben inkább nem kerül be. Ezt a helyzetet különböző szociális programokkal lehet javítani, így méltányosabbá tenni a rendszert, hogy a tehetségesek, de szegényebbek ne maradjanak ki. Ez az egész közösség érdeke. Egy másik hasonló dolog, ha valaki, akinek ezután fizetnie kellene Magyarországon az oktatásért, úgy dönt, hogy ha már úgyis fizetni kell, akkor ezt külföldön teszi meg. Így forrásoktól esik el a hazai oktatás. Ezen úgy lehet segíteni, ha a hazai felsőoktatási színvonalat legalább olyan szinten tartjuk, mint a külföldi, vagy afölé növeljük –, ez több esetben már most is így van, pl. az orvosi képzéseknél, ahol jelentős számú külföldi érkezik hazánkba, hogy itt tanulhasson.
Továbbá a különböző elvek szempontjából is vizsgálható a kérdés. A haszonelv szerint mindenkivel meg kell fizettetni azt a hasznot, amit – ebben az esetben – az oktatással szerez, tekintet nélkül a jelenlegi forrásaira: hiszen a későbbiekben a várható magasabb keresete ezt ellensúlyozni fogja. Egy másik, a fizetőképesség elv viszont a jelenlegi helyzetet preferálja a jövőbelivel szemben, így itt méltányolandóak az anyagi helyzetbeli eltérések.
Előbbi szempontjából jó az állami támogatás csökkentése, utóbbiból rossz.
Ezek után áttérek a finanszírozási formák változására.
A finanszírozási formák változása
Ez a pont, akárcsak a következő, nehezen választható el az előzőtől. Ugyanis az új képzési „mód”, hogy valaki félösztöndíjat kapjon, az teljes állami ösztöndíjas helyek csökkenését hivatott ellensúlyozni. Az okokat már részben vizsgáltam: az ország nehéz anyagi helyzete. Egy további ok még ide sorolható: ha valaki fizet azért, amit tanul, akkor lehet, hogy jobban tanul, hiszen kézzelfoghatóbban megtapasztalja az oktatás árát. Ezzel tehát akár növelhető is a hatékonyság. Szintén ide, az ösztönzési módok közé tartozik, hogy a jól tanulók egy szűk felső rétege átsorolható az államilag támogatott képzésbe –mind a fél, mind a teljesen önköltséges formából – illetve rosszul tanulók átsorolhatóak a másik irányba.
A másik jelentős alpont ebben a bekezdésben, a diákhitel-rendszer (tervezett) átalakítása. Eszerint a költségtérítéses, illetve részösztöndíjas hallgatók szemeszterenként a képzési költségüknek megfelelő nagyságú szabad felhasználású diákhitelt is igényelhetnek a szabad felhasználású mellett.(5)
Itt tehát gyakorlatilag arról van szó, hogy sok diáknak, akinek eddig az állam fizette volna a térítési díjat – mint állami ösztöndíj – ezután az állam csak hitelt nyújt. Így ennek a változásnak a hatását ezek a hallgatók nem a képzés alatt, hanem csak utólag fogják érzékelni, egy hiteltartozás formájában. Ez tehát szintén egy, az átmenet megkönnyítő intézkedés a túlsúlyban állami támogatott rendszerből az önköltséges rendszer irányába, amivel csökkenthető a méltánytalanság a szegényebb hallgatók esetében. Ugyanakkor ennek kritikus pontja, hogy mekkora kamatot számolnak fel a hitelek után, mekkora lesz a visszafizetésnél a legkisebb törlesztő részlet mértéke, illetve ezek a hallgatók milyen gyorsan találnak munkát a végzésük után.
Ugyanis ha ezek közül akár 1-2 is kedvezőtlenül alakul –pl. túl magas kamatok, hosszú munkakeresés – akkor ez a hitelt felvenni szándékozókat akár el is rettentheti a hitelfelvételtől. Mert bár előre nem lát senki se a jövőbe, de várakozásai mindenkinek vannak, s így az irracionalitás is előkerül ennek a kérdésnek a vizsgálatánál: lehet, hogy valaki túl pesszimistán/optimistán ítéli meg a jövőt, és nem hoz ezért jó döntést a hitelfelvételnél. Így egy új kockázat kerül be a rendszerbe.
S ha sokan nem ítélik számukra jónak, és nem veszik fel a hitelt, az az egész országnak problémát jelent: a kimaradóknak hamarabb kell munkát találni, és azzal se tudnak (valószínűleg) akkor hasznot hajtani, mintha további képzés után helyezkedtek volna el. Ez tehát azt jelentené, hogy nem sikerült olyan mértékben a méltánytalanság csökkentése, mint ahogy azt a jogalkotó szerette volna a diákhitel-rendszer átalakításával.
Ezután pedig áttérek az utolsó vizsgált pontra, a hallgatói szerződésekre, a „röghöz kötésre”.
Hallgatói szerződések
A tervezett felsőoktatási átalakításoknak ez egy elég újszerű és vitatott pontja. Arról van szó, hogy a diplomát megszerzőknek a végzésük után egy bizonyos ideig Magyarországon kellene dolgozniuk, attól függően, hogy mekkora állami támogatást kaptak a képzésükhöz. Erről csak 1 forrást találtam, az se hivatalos, de kiindulópontnak jó lehet – hiszen már az elvi kérdések vizsgálata is előrevivő lehet. (6)
Ezt a lépést lehet támogatni és támadni is. Támogatására felhozható, hogy aki állami támogatást kap, attól elvárható, hogy utána ezt úgy „törlessze”, hogy az adott állam területén dolgozik – egy adott ideig -, és így a munkájából eredő hasznokat az adott állam polgárai élvezik – az adóbevételről már nem is beszélve, bár ez nem mindig számszerűsíthető könnyen pl. orvosok. Így tehát az állam a befektetéseit védi, az agyelszívás jelenségét próbálja enyhíteni. Azonban ez nem biztos, hogy így célravezető: ha valaki el akar menni, akkor úgy is kalkulálhat, hogy inkább nem kér állami támogatást és bízik abban, hogy utána a munkájából belátható időn belül vissza tudja „termelni” a képzési díját. Ha önköltséges és itthon marad, akkor ezzel teher kerül le az állam válláról, így ebben az esetben még jól is jár az állam – a közösség. Azonban ha ezután, vagy rögtön a képzés után kimegy az illető, akkor az állam ugyanúgy elveszti, csak annyival jobb a helyzete, hogy legalább a képzési költséget nem „bukja el”.
Így tehát hiányszakmák esetén – kimondottan az orvosoknál -, ami az egész intézkedés bevezetését indokolta, nem fog 100%-os hatékonysággal működni, aki akar továbbra is ki tud vándorolni, és nem enyhül a szakemberhiány. Ezt ellensúlyozza, ha külföldről érkeznek az országba hallgatók – vagy már végzettséggel rendelkezők, akik utána itt is maradnak.
Megoldást jelenthet az ilyen esetekben a hiányszakmák fizetési színvonalának emelése, azonban ez már nem az oktatásért felelős szervek hatásköre, de az már ebből is látható, hogy csak a különböző rendszerek – oktatásügy, egészségügy, munkaügy stb. - összehangolt működésével kezelhetőek az ehhez hasonló kérdések, külön-külön nem.
Az előző pont kapcsán már merült fel ellenérv az intézkedéssel szemben, de még ide sorolható, hogy akadályozzák az így, állami támogatással tanulókat a későbbi szabad munkahelyválasztással. Egy részben ellentétes az EU szabad munkaerő-áramlási elvével. Másrészt kényszert helyez a diákokra, ami csökkenti az eddig meglévő döntési szabadságuk –még ha nem is akarnának külföldre menni, akkor is rosszul élhetik meg, „röghöz kötésként” értelmezhetik.
S van még egy harmadik pont is, ami már komolyabb kérdéseket vet fel. Ha valakit köteleznek arra, hogy belföldön maradjon, de itthon nem talál munkát a végzettségének megfelelően, abban az esetben mi a teendő? Ha emiatt olyan munkát kell vállaljon, amihez nem szükséges az állami pénzen szerzett végzettsége, akkor megkérdőjelezhető, hogy az állam miért kötelezi itthon maradásra az adott hallgatót. Ha esetleg még ilyen munkát sem talál, akkor kötelezhető-e az állam, hogy emiatt (akár magasabb) segélyt adjon a hallgatónak, hiszen az állammal kötött szerződés miatt nem tud elmenni külföldre, ahol akár tudna dolgozni is – ám ez ott sincs garantálva, de így a lehetőség sincs meg. Vagy ilyen esetben kötelező lenne elvállalnia egy állam által felajánlott munkahelyet? Ehhez viszont ezt már most, illetve a szerződéskötések előtt tisztázni kellene, különben információs aszimmetria állna elő: lehet, hogy az állam már most erre készül, és ennek jogi szabályozásához meg is vannak az eszközei, viszont a leendő szerződők ,– a hallgatók – még nem tudják, mire számítsanak végzésük után, így nem egyenlő a két fél információs ellátottsága. Ugyanakkor persze azt az állam se látja biztosan előre, hogy mi lesz 4-5 év múlva, így ez egyelőre csak egy lehetőség, egy gondolati játék.
S végül a betarthatóságról. Szakmánként eltérő, hogy mennyire lehet betartani azt, hogy valaki valóban le is dolgozza itthon a tőle elvárt időt. Orvosoknál pl. könnyebb ellenőrizni : meg kell nézni az egészségügyi intézmények nyilvántartását, hogy mennyi időt dolgozott ott az adott illető, - viszont egy programozónál nem ilyen egyszerű: lehet, hogy valaki hivatalosan munkanélküli, de közben interneten keresztül bedolgozik egy cégnek külföldre, aki ezért utal neki fizetést. Ebben az esetben pl. az állam ellenőrizheti az ő bankszámláját?
Így ennél a formánál, ha az állam nem is tudja a befektetése teljes hasznát megőrizni, és itthon tartani a végzett hallgatót, azt könnyebben el tudja érni, hogy a támogatás mértékét behajtsa tőle, még ha külföldön is dolgozik, de ehhez is szükséges a többi állammal való együttműködés. Ez az EU-n belül könnyebben megoldható, de távolabbi államoknál nehezebb – igaz, oda kisebb is a kivándorlás, az USA lehet ez alól kivétel.
Összegzés
Dolgozatomban a felsőoktatási törvény 2012-es változásai közül 3-at – általában a legvitatottabbakat – vizsgáltam: a keretszámok változását, a finanszírozási formák változását és a hallgatói szerződéseket.
Látható, hogy ezek csak egymással összefüggéssel vizsgálhatóak, ahogy pl. az új diákhitel rendszer a csökkenő állami támogatott helyekkel.
A változások kapcsán szóba került a haszonelv és a fizetőképesség elve, a méltányosság, és a tervezett változások hatékonysága. Elmondható hogy Pareto-javulás nem történik, de Kaldor-Hicksi történhet, ám ehhez további, részletes vizsgálatok lennének szükségesek.
Még meg kell említeni, hogy mik lehetnek a változások alternatívái. Ezek közül kettőt emelnék ki, hiszen az alkalmazott eszközök megválogatása szerint rengeteg ilyen alternatíva van.
Egyik, a jelenlegi rendszer változatlan formában hagyása. Ennek haszonélvezői leginkább azok lennének, akiknek a szakjain most jelentős állami támogatáscsökkenés történik: gazdasági, jogi képzések résztvevői. További érv lehet emellett, hogy bár szó volt a gyerekszám csökkenésről, ám így ha változatlan szinten maradna a hallgatói férőhelyek száma, akkor arányaiban több hallgató lehetne, mint eddig. Ez javítaná utána a diplomások arányát a népességen belül– persze ha a bekerülők el is tudják végezni az egyetemet/főiskolát – és az jó hatással lenne az ország gazdaságára, versenyképességére. Persze a szakok közötti átcsoportosítás akkor is indokolható lenne. Ennek egyik akadálya a rossz gazdasági helyzet, ami részben vezérli az egész átalakítást.
Másik alternatíva a férőhelyek bővítése. Emellett szóló érvként hozzák fel, hogy az oktatásra fordított pénznek magas a megtérülési aránya, így válságban kitörési pont lehet. Ennek ellenérve, hogy ez esetleg így nem igaz, vagy eltérő mértékben térülnek meg egyes szakok, s utóbbi esetben pl. átcsoportosítás is elég lehet. További ellenérv, hogy így nem nő az ösztönzés a tanulásra, hiszen akkor is bekerülhet/bennmaradhat valaki a felsőoktatásban, ha nem tanul annyira jól. Ez viszont a válságos időkben segítene azokon, akiknek a családja nehezebb anyagi helyzetbe került, így elkerülhetővé válna, hogy anyagi okok miatt tehetségesebbek kimaradjanak a felsőoktatásból. Ezt a kettősséget pl. az általános felsőoktatási támogatások pl. több férőhely helyett az ösztöndíjak növelésével lehetne kezelni.
A legnagyobb akadály azonban itt is a forráshiány, s mivel növelésről van szó, így az akadály még nagyobb, mint a szinten tartás mellett.
Látható, hogy az alternatíváknak korlátozott a realitása, így a magántőke nagyobb bevonása indokolt lehet a felsőoktatásba, de annak módján, arányain lehet még vitatkozni, azonban ez már a szakmai érvek mellett világnézeti elemeket is magában foglal, így a további döntésekhez ilyen kérdésekben is állást kell foglalni, ami már túlmegy ennek a dolgozatnak a keretein, a – lehetőleg tiszta – elméleti vizsgálódáson.
Ábrák
(a források között a 2a.)
(források között a 2b.)
Források
1: http://www.kormany.hu/hu/nemzeti-eroforras-miniszterium/oktatasert-felelos-allamtitkarsag/hirek/kozel-50-ezer-tamogatott-ferohely-a-felsooktatasban a 2010-es sor a Magyar Nemzet 2012. január 4-i száma alapján kiegészítve
2a: http://hu.wikipedia.org/wiki/Magyarorsz%C3%A1g_n%C3%A9pess%C3%A9ge
2b: http://portal.ksh.hu/pls/ksh/docs/hun/xftp/gyor/nep/nep21008.pdf 2. oldal, a kép lerövidítve
3: http://index.hu/belfold/2011/12/21/jon_a_feketeleves_az_egyetemeknek/
4: http://www.polgariszemle.hu/app/data/szellkalmanterv.pdf 27. oldal
5: http://eduline.hu/felsooktatas/2012/1/5/Ilyen_lesz_az_uj_diakhitel_BCEEWA
6: http://eduline.hu/felsooktatas/2012/1/4/Rossz_hir_a_felvetelizoknek_mar_2012ben_is__IQXWXU a link idézi a Népszabadságot
