Április 16-án Bogár László professzor úr volt a KDSZ – Közgazdászok a Közpolitikában diákszervezet vendége. Az előadás résztvevői sok a mainstreamtől eltérő gondolatot hallhattak, melyből mindenki annyit vihetett haza, amennyit arra érdemesnek talált. A rendezvényről Borbás Zoltán készített szubjektív beszámolót, ami a tovább gomb mögött olvasható.
Nem sokkal az előadás kezdete előtt azok számára is világos volt, hogy valami nagy dolog történik az E épület 238-as termében, akik nem voltak tisztában azzal, hogy egy ilyen illusztris vendég igen hosszú idő után először látogat intézményünkbe. Az esti órákhoz képest szokatlanul nyüzsgő közgáz-folyosó megnyugtatott minket afelől, hogy a szervezésbe fektetett munka és a hetekig tartó standolás meghozta eredményét. Az előadás kezdetének közeledtével egyre inkább érezni lehetett a feszültséget, és Bogár Úr pár perces késése csak fokozta az izgalmakat. A teremnyi diák és érdeklődő izgatottan várta az előadás kezdetét, amikor egyszeriben a feszültség feloldódott. Megérkezett Professzor Úr, aki gyors exkuzáció után bele is vágott a Magyarország gazdasági, – és morális helyzetének értékelésébe a tőle megszokott választékos, barokk körmondatokkal és saját kifejezésekkel teletűzdelt előadási stílusban.
Az előadás első, viszonylag hosszúra nyúlt részét az élet ihlette, mégpedig az egyik ismert hírportálnak az egy nappal azelőtt megjelent véleménycikke, melyben előadónkat méltatlan jelzőkkel illette. Ennek kapcsán, miután röviden ismertette az egy nappal az előadás előtt megjelent blogbejegyzés tartalmát és kommentálta azt bele is kezdett előadásának első részébe, melyet röviden a „Narratívák háborúja” címmel foglalhatnánk össze.
Professzor Úr meglátása szerint a mai 21. századi valóságot egy többdimenziós planetáris háború alakítja, melyben a legpusztítóbb fegyver bizonyos véleményalkotó csoportok saját értelmezési és fogalmi keretben alkalmazott narratívája. Leszögezte, hogy mindenki sajátos fogalmi eszközrendszert használva kommunikál, hiszen a valóságról, holott ugyanabban a világban élünk, mindenkinek más a kialakult képe. Az egészséges diskurzus a narratívák ütköztetéséből és kölcsönös tanulási folyamatból eredeztethető. A probléma akkor jelentkezik, ha a diskurzus monologizálássá degradálódik azáltal, hogy az egyik fél saját narratíváját kizárólagosnak kiáltja ki, míg az ellenvéleményeket nevetségesnek és megvetendőnek állítja be. A dolog pikantériáját és groteszk jellegét adja, hogy ezt a kvázi véleménynyilvánítási korlátozást a türelem és a liberalizmus jegyében teszi. Ezzel az álságos retorikával implicite azt akarja sugallni, hogy nincs helye más narratívának a világon. Igazából azonban ahogyan az elmúlt 500 év is bizonyítja a fejlődés előfeltétele az újabb és újabb véleményrendszerek megjelenése és ütköztetése. Ennek eredményeképp alakultak ki, azok a mainstream tanok is, melyeknek univerzalitását e véleményalkotó elit csoportok hirdetik. Ez a fajta eszmerendszer tehát alapvetően hibás és paradox, mégis azáltal, hogy bújtatottan, jól szervezetten alkalmazzák, bárkit el tudnak hitelteleníteni, aki az ellentmondásokra rá próbál világítani.
Az ezt követő szekció során a morális válság ontológiája került terítékre. Ez Bogár László narratívája, hiszen, mint ahogyan azok, akik már valaha hallgatták előadását vagy olvasták valamely könyvét tudják, az anyagi és gazdasági szférák újratermelésében adódó problémákat a társadalom morális talapzatának megbomlásából vezeti le.
A moralitás háttérbe szorulásának fő oka Professzor Úr meglátása szerint az embernek a valós élettől való eltávolodása. Az ember természetéből adódóan képes arra, hogy valamit kigondoljon, megalkosson és azt az emberi életbe organikus módon beleillessze. Ez a hármas egység elengedhetetlen ahhoz, hogy harmónia és egyensúly alakuljon ki a társadalom, a helyi közösségek és az individuumok szintjén. A „Globalogazdi” – ahogy Tanár Úr az internacionalizálódott világ ködbe burkolózó irányítóit nevezi - retorikájának következtében (amely csak az első kettő fontosságát hangsúlyozza) jutottunk el a demográfiai, ökológiai és demográfiai válsághoz. A társadalom lelki és morális értelemben gyökértelenné vált, a fogyasztás vált az elsődleges axiómává, az élet egyetlen értelmes céljává.
Felmerülhet a kérdés, hogy mi az oka annak, hogy a világ ezt nem ismerte fel? Miért nem születik meg egy azonos erőt képviselő „ellennarratíva” és miért nem hoz létre egyensúlyt?
Erre a válasz igen egyszerű és már az előadás elején implicite meg is adta rá Professzor Úr a választ. A „narratívák háborúja” a külvilág számára ugyanis nem is létezik, hiszen „A világot irányító erő puszta létét is tagadja.” Így hát nem nehéz belátni azt, hogy mennyire is kilátástalan volna hadjáratot indítani ellene. Egy ilyen próbálkozást elindító csoportot a nemzetközi tőke által pénzelt média olyan mértékben tenne nevetségessé, mintha a jeti létezését bizonygatná. És mivel az egyetlen megoldás a nem létező erővel történő diskurzus volna, belátható, hogy a helyzet kilátástalan.
A „Globalogazdi” retorikája a sokat idézett neves monetarista közgazdász, Milton Friedman, elhíresült mondatával foglalható össze leginkább. „The business of business is business.” Ebben a mondatban megfogalmazódik a globalizáció híveinek ars poetica-ja, jelesül a rövid távú profit egyetemes elsőbbrendűsége a fenntarthatóság, a jövő generációk sorsának és az ökoszisztémának a rovására. Ennek eredménye az emberi lét természetes közegéből történő száz százalékos leválasztása, egy a nemzetközi pénztőke felhalmozási szándékait teljes mértékben kiszolgáló „konzumidióta” réteg kialakulása.
Ahogy azt lassan a világ mainstream véleményformáló elitje is kezdi beismerni, az elmúlt években, évtizedekben jellemző gyakorlat, az erőforrásokkal való korlátlan visszaélés nem biztosítja hosszú távon a fenntartható fejlődést. A rendszer ontológiai alapjainak a visszaépítéséhez azonban szükséges az, hogy megkezdődhessen az a dialógus, mely végül a jelenlegi paradigma leváltásához és egy a korábban említett hármas kritériumrendszer egyensúlyára épülő szisztéma kialakításához vezet. Az önmagát tagadó erő válaszként tehát vagy cinikusan elutasítja a problémafelvetést, vagy beismeri a problémát, csak azt mondja, hogy képtelen a helyzet orvoslására, vagy egy kellően hosszú időszak alatt áttanulmányozzák és valós erőfeszítéseket tesznek a helyzet orvoslására. Egyelőre nem tudni, hogy melyik valósulhat meg, azonban valószínű, hogy ezeknek valamely kombinációja.
A viszonylag hosszúra nyúlt bevezető után elérkeztünk az est címében megjelölt témához, a „Magyar Gazdaság” értékeléséhez. Professzor Úr rögtön egy megdöbbentő megállapítással kezdi ezt a szekciót: Olyan, hogy gazdaság(pláne magyar) önmagában nem létezik. A gazdaságot a véleményformáló elit úgy állítja be, mintha az önállóan lebegne, a kultúrától, a társadalomtól elkülönült egységként volna képes létezni. A valóságban azonban ezek mind a szociokulturális szövetrendszer részei és csakis egységben képzelhető el működésük. Ebben a „makroorganizmusban” a gazdaság mindössze egy interfész, melynek feladata a belső szükségletek külső világból történő kielégítése. Így tehát az externáliákat ilyen mértékben figyelembe nem vevő kapitalizmus és gazdaság elszakadt eredeti funkciójától. Immár nem a társadalom szükségleteinek kielégítésére szolgáló mechanizmus, hanem a költségek áthárításának rendszerévé és a globalizáció révén a tőke elszívásának eszközévé degradálódott. Azonban Tanár Úr kiemelte, hogy mindez csak a jéghegy csúcsa, a hálózat folyamatairól és mélyszerkezetéről valójában vajmi keveset tudunk.
Az úgynevezetett magyar gazdaság tehát Bogár László szerint nem létezik, mindössze három tucat globális vállalat telephelyeinek hálózata, melyek átlagosan a magyar GDP 70-80%-át teszik ki. E vállalatok egyetlen célja az erőforrások kiszivattyúzása, melyet a profiton és a kamatterheken keresztül képes végrehajtani. Az erőforrásszivattyú nagyságrendjét mutatja az, hogy évente 8500 milliárd Ft hagyja el az országot ezek segítségével. Ez juttatta el a világot és ezzel együtt Magyarországot a megszorítások „aranykorába”. Ez a tendencia 1979 óta lelhető fel a politikai retorikában. Azóta a politikai elit folyamatosan azt próbálja a polgárokkal elhitetni, hogy ők azok, akiknek össze kell húzniuk magukat, mert „túlnyújtózkodtak a takarón”. A valóságban azonban a takaró zsugorodik folyamatosan az erőforrásszivattyúk mértéktelen mohóságának következtében. Ezt a túlnyújtózkodást cáfolja az a tény is, hogy a nettó átlagkereset az elmúlt 34 év alatt egyáltalán nem emelkedett, az 1978-asnak megfelelő szinten maradt mind a mai napig. Ezzel együtt, ha a BKV jegyárakat tekintjük bázisnak, akkor az átlag reálkereset ez alatt az idő alatt a hatodára esett vissza.
Annak ellenére, hogy a magyarországi aktív keresők 90%-ának nettó keresete 110.000 Ft körül mozog, amely még a legalapvetőbb fiziológiai szükségletek kielégítésére sem elegendő, nem tört ki lázadás. Ez egyedül annak tudható be, hogy a magyar nem lázadó típus. Azonban, ha nem történik valamilyen drasztikus változás ezen a téren, tovább folytatódik ez a végzetes lepusztulási lejtő, mind a nemzet anyagi, mind lelki síkján. A jelenlegi tendenciák mellett 2030-ra kétszer annyian fognak meghalni, mint amennyien születnek. Ennek a társadalomra gyakorolt hatásait valószínűleg nem szükséges részletezni.
A problémák nagy vonalakban történő felvázolása után már csak egy dolog van hátra, mégpedig megtalálni a megoldást, a zsákutcából kivezető utat. Az ehhez vezető elsődleges út természetesen a nemzeti önrendelkezés visszavétele a nemzetközi pénztőke kezéből. Az Orbán kormány politikájából látszik, hogy a problémák gyökerét sikerült lokalizálni és a megfigyelések helyesek voltak. Ez látszik a nemzetközi cégekre kivetett adóból( bankadó, telekommunikációs adó, stb.) és a kamatterhek csökkentésére tett kísérletekből. Azonban az elmúlt pár hónap „hidegháborúja”, melyet az Európai Bizottsággal és az IMF-fel kell vívnia a kormányzatnak kérdésessé teszi, hogy sikerül-e újra a saját kezünkbe venni a sorsunkat. Tanár Úr szerint a legfontosabb kérdés az, ( és ez dönti el azt, hogy a „ forradalom” kudarcra van-e ítélve, vagy van esélyünk a túlélésre) hogy nagyobb mértékű lesz-e a Birodalomtól való függés a ciklus végére, mint 2010-ben volt. Ha nem sikerül lazítani a kötőféken, akkor sorsunk megpecsételődik. Ha mérleget vonunk az elmúlt 23 évről, hogy a multinacionális tőke milyen károkat okozott a magyar gazdaságra siralmas képet kapunk. Amellett, hogy az állam ezen időszak alatt 100 milliárd dollárral támogatta őket, mindössze 80 milliárd dollárt fizettek be adóként. Ezzel kapcsolatban Bogár Úr viccesen megjegyezte, hogy ez a nettó 20 milliárd dolláros veszteség volt díja annak az „optikai tuningnak”, melyet a nemzetközi tőke jelenléte jelentett.
Fontos azt is látni, hogy a kormányzat önmagában nem képes megnyerni ezt a háborút, feltétlenül szükséges az, hogy helyi közösségi szinten is tegyünk a függőség csökkentéséért. Ennek egyik nagyszerű módja a kisközösségi szinten megvalósuló szerveződések és a helyi pénzek lehetnek. Ilyen kezdeményezésre számos példát láthatunk már ma is a világon, sőt Magyarországon is. Ha el tudna jutni a társadalom oda, hogy helyi szinten csak a közösség saját pénzét használják, míg a nemzeti valutát csak a legszükségesebb esetekben, akkor az ország nagy mértékben függetlenedni tudna a spekulációktól.
Összességében számomra az előadás üzenete a jövőnkre nézve ambivalens volt. Egyszerre éreztem benne erőteljes pesszimizmust, de a remény szikráját is sikerült elültetnie Tanár Úrnak. Amellett, hogy a nemzetközi helyzet nem minket támogat, még mindig van esélyünk arra, hogy kihúzzuk saját magunkat a mocsárból. Ennek elsődleges kritériuma az, hogy kezdjünk el újra közösségi szinten gondolkozni és szerveződjünk meg. Azt hiszem, hogy minden jelen levő számára nagyon tanulságos előadást hallhattunk és azok is új élményekkel mehettek haza, akik nem először hallgatták előadni Bogár Lászlót. Reméljük még a ciklus vége előtt újra ellátogat hozzánk és naprakész információkkal tud majd minket ellátni a Magyarországon és a világon uralkodó tendenciákról. Bízunk benne, hogy jó hírekkel fog tudni majd szolgálni.
