A jövő magyar felsőoktatására vonatkozó elképzelések folyamatos össztűz alatt állnak. Nem tud úgy nyilvánosságra kerülni egy részlet sem, hogy azt ne érje komoly támadás valamely társadalmi csoport részéről. Nincs ez másként az úgynevezett röghöz kötés koncepciójával kapcsolatban sem: többen kritizálják az elképzelést, mely szerint vissza kellene fizetnie a képzésük árát azon pályakezdőknek, akik a diploma megszerzése után meghatározott időn belül külföldön helyezkednek el.

Jelenlegi információink szerint ez az államilag finanszírozott képzésben tanuló hallgatókra vonatkozna, s célja a frissen diplomázottak országhatáron belül tartása lenne. Természetesen az elképzeléshez lehet élből ellenségesen viszonyulni, ám véleményem szerint célszerűbb megérteni a mögötte húzódó motívumokat.

Az agyelszívás - vagy angol terminussal élve brain drain - egy olyan súlyos kihívás, mellyel nem csak hazánknak kell szembenéznie, s mely ellen igen nehezen lehet védekezni. Az alap probléma nyilvánvalóan az, hogy a képzett munkaerő, s az általuk birtokolt tudás kivándorol egy országból, csökkentve annak versenyképességét, s veszélyeztetve ezzel a fenntartható fejlődés lehetőségét. Esetünkben azonban nem "csupán" ennyiről van szó.

Ha például az orvosképzésre tekintünk - melyet talán a legjobban sújtja a brain drain -, akkor láthatjuk, hogy komoly állami pénzeket fektetnek bele a jövő generáció doktorainak taníttatásába. S ha ők külföldön helyezkednek el, akkor ez a befektetés egész egyszerűen elveszik. Természetesen ki lehetne küszöbölni a problémát azzal, ha az érintett területeken teljes magánfinanszírozást vezetnénk be, de azt hiszem, ez a közeljövőben biztosan nem lehet élhető opció Magyarországon.

A felsőoktatás állam által történő finanszírozása mellet talán a leggyakoribb érv a folyamat befektetésjellegére való utalás szokott lenni. Ezen logika szerint azért érdemes adóforintokból finanszírozni magánszemélyek oktatását, mert ők a munkába állásuk után olyan hasznot fognak termelni, mely össztársadalmi szinten jelentkezik majd. Ezek után véleményem szerint nem meglepő az, ha az állam "szeretné biztonságban tudni a befektetését", s megpróbálja megakadályozni, hogy a várható haszon később majd egy másik állam társadalma számára jelentkezzen. Így, amíg a finanszírozás módja nem változik meg gyökeresen, úgy vélem, van jogalapja annak, hogy megpróbálunk védekezni a jelenség ellen.

A probléma feltárása után kulcsfontosságú kérdés az is, hogy az arra adott válasz adekvát-e, képes-e elérni a kívánt célt, illetve, hogy nem tudunk-e a probléma orvoslására valamilyen jobb módszert kínálni. Természetesen az első gondolata a legtöbb embernek az lehet, hogy amennyiben jobb kilátásokat, munkalehetőségeket és nem utolsósorban versenyképesebb fizetéseket tudnánk kínálni a pályakezdőknek, akkor azok nem szándékoznának külföldre távozni. Ez persze egy teljesen jogos kritika, mely nagy valószínűséggel működőképes is lenne. Én magam is támogatnám az ötletet, s bízom benne, hogy egy jobb gazdasági helyzetben lévő Magyarország döntéshozói is emellett az opció mellett voksolnának, azonban szűkös anyagi helyzetünkből kifolyólag sajnos ezt nem olyan könnyű meglépni, mint amennyire hangzik.

Ha viszont a tervezett szabályozásra tekintünk - bár a tényleges törvényszöveget még nem ismerjük -, akkor megállapíthatjuk, hogy elérheti célját: az a befektetett emberi tőke, aki itthon marad, itthon kamatoztathatja majd a tudását, a külföldre távozók azonban kénytelenek lesznek képzésük költségeit visszafizetni az államnak, akit ezáltal nem ér majd anyagi kár.

Mindemellett azonban felhívnám a figyelmet arra, hogy az intézkedésnek kontraszelekciós hatása is lehet. Nyilvánvaló, hogy a szabályozástól még nem lesznek jobb lehetőségei a fiataloknak - ami azért hosszú távon mégis a fő cél lenne -, így akik bizonytalanok voltak a téren, hogy későbbi diplomájukkal hol fognak majd elhelyezkedni, azok eltántorodhatnak a továbbtanulástól. S akik pedig a helyükre bekerülhetnek - azért mert biztosnak érzik a jövőjüket itt vagy külföldön - nem feltétlenül rendelkeznek jobb képességekkel. Ezen kívül pedig különös figyelmet kell fordítanunk az alacsony jövedelmű családokból jövő hallgatók helyzetére is. Tény ugyan, hogy méltányossági szempontból nem diszkriminatív a tervezet, hiszen a felsőoktatásba való belépéskor nem állít semmi fajta korlátot a szegényebb diákok elé, azonban az egyetemről kikerülvén nyilvánvaló, hogy a gazdagabb család gyermekei könnyebben megengedhetik majd maguknak, hogy kifizessék képzésük költségeit, s szabadon távozzanak külföldre. Ez pedig olyan hatásokkal járna, hogy hosszú távon csak a szegényebb rétegek maradnának Magyarországon, ami nyilvánvalóan nem lenne kívánatos sem a szociális háló, sem a beruházások, sem úgy általában az ország jövője szempontjából.

Végezetül egy érdekes tényezőt emelnék még ki a témával kapcsolatban. A cikk elején a brain draint egy olyan jelenségként jelöltem meg, amely ellen küzdeni kell, azonban felmerülhet a kérdés, hogy ez elmondható-e az Európai Unión belül is. Amennyiben egységes Európában szeretnénk gondolkozni, úgy semmiképpen, sőt, még azon is el lehet gondolkodni, hogy a tervezet nem megy-e szembe a munkaerő szabad áramlásának elvével. Lehetséges, azonban amíg vannak olyan tagállamok, ahol kizárólag magánfinanszírozásban működik a felsőoktatás, s amíg a hallgatók utáni normatívát nem egy központi EU-s költségvetésből kapják az intézmények, addig véleményem szerint ez nem lehet kifogás.

Összefoglalóan tehát azt kell látni, hogy ennek a fajta finanszírozási formának, melyet Magyarországon alkalmazunk, természetes velejárója, hogy magában rejti az agyelszívás veszélyét. Ez ellen úgy vélem, hogy jogosan próbál fellépni a kormányzat, hiszen nem az állampolgárok leláncolásáról van szó, hanem a befektetések hozamának a háztájon belül tartásáról. Ami pedig a szabályozás milyenségét illeti, igaz, hogy első hallásra meredeknek tűnhet, s semmiképpen sem segíti a fiatalok mobilitását, ugyanakkor valós problémát kíván kezelni, s én látok potenciált a tervezetben arra, hogy el is érje a célját.

A bejegyzés a leviathan.blog.hu oldalon jelent meg először.