Kiss György írása
A kurzuson ezúttal Kováts Gergely előadására került sor, amely a felsőoktatás minőségmérési problémáira próbált meg választ adni.
Legelőször a fogalmi keretek tisztázására volt szükség, annak érdekében, hogy megérthessük, hogy honnan is táplálkozik a minőségügy. A minőségbiztosítás mérése két szálra vezethető vissza: az egyik a háborúval és a tömegtermeléssel kapcsolatos folyamatszabályozáshoz kapcsolódik, a másik pedig az 1970-es években megjelenő újfajta látásmódhoz, ahol a nyugati világ termelő vállalatai egy Japánból kiinduló, teljesen más kultúrájú, a fogyasztói igényeket máshogyan kielégítő előállítási módszereket vezettek be gyártási folyamataikba.
A folyamatszabályozós és a minőségkultúrás mérési eljárások fokozatosan átszivárogtak a közszférába, és az 1990-es évek közepétől kezdve az oktatás teljesítményének mérésben is megjelentek. Kérdésként merült fel, hogy létezett-e e minőségbiztosítási eljárás az ezt megelőző években? A korábbi években az oktatásnak inkább elitjellege volt, így a minőségbiztosítási eljárások inkább a kiválasztási pontban játszottak igazán szerepet, és nem jutottak térhez az oktatási folyamatokban vagy az azokhoz kapcsolódó kutatással kapcsolatos tevékenységekben. Tömören fogalmazva, a minőségmenedzsment azon múlt, hogy kit tartott az oktatói gárda érdemesnek arra, hogy beléphessen az egyetem falai közé.
A minőségmenedzsment valódi felértékelődésére akkor vált igazán lényegessé, amikor a felsőoktatás tömegesedni kezdett, és nem csak egy szűk elit kiváltsága volt többé az egyetemi oktatás, hanem más szempontok is fokozatosan nagyobb szerepet játszottak, úgy mint a munkaerőpiac átalakulása és a kormányzatok oktatásra fordított kiadásainak növekedése. Fontos elem volt az oktatás nemzetköziesedése, az országok közötti versenyképességi szakadékok áthidalásának igénye és az egyetemi végzettségek államok közötti kompatibilitási gondjainak megoldása.
A szolgáltatok minőségének mérése nehézkes, különösen az oktatás területén, ugyanis alapvetően egy információs aszimmetria van az egyetem által nyújtott szolgáltatások, és a hallgatói igények között, így okozva piaci kudarcot. Az igénybevevők egyetlen egy paraméter mentén képesek választani a felsőoktatási intézmények között, pusztán a reputációra tudnak hagyatkozni.
Két fontosabb oktatás elméletet különböztetünk meg. Az első a Human Capital elmélet, a második pedig a szűrő elmélet. Az előbbi arra helyezi a hangsúlyt, hogy a megszerzett tudás miatt szerezhet az egyén jobb állást a munkaerőpiacon, a második pedig arra hegyeződik ki, hogy az egyetem egy szűrőként funkcionál, ez pedig azt jelzi a jövőbeli munkaadónak, hogy az egyén nehezebb feladatot is képes lesz ellátni. A felsőoktatási intézmények nem a hozzáadott értékek miatt játszanak ebben a modellben szerepet, hanem egy szelekciós folyamat első lépcsőjeként értelmezendőek. A reputációra, ez utóbbinak van óriási hatása, és általában ezt igyekeznek az egyetemek és főiskolák erősíteni.
A piaci kudarcokra adott válaszok kétfélék lehetnek: minőségbiztosítási eljárások vagy különféle módokon meghatározott tandíjak. Többféle fogalom szerint értelmezhetjük a minőséget a felsőoktatásban. Definiálhatjuk azt az érintettek szerint, ezen belül, hogy a munkaadó vagy a munkavállaló érdekei szerepeltethetők nagyobb súllyal. Fogyasztási jellegű módszer szerint is magyarázhatjuk, vagyis az oktatást nem befektetésként, hanem fogyasztási tényként kezeljük. Emellett léteznek egyéb minőségfogalmak is:
- kivételesség (excellence): nagyon sikeres hallgatókat tud kibocsátani az adott felsőoktatási intézmény. Ennek egy mérési formája lehet, hogy az hány Nobel-díjast adott a világnak
- tökéletesség: előre meghatározott paraméterek mentén nem hibázik az adott egyetemről kijövő diák
- célnak való megfelelés: a felsőoktatás egy előállítási folyamat, ahol a hallgató vevő és tárgy is egyben, és az oktatás a tudás átadását tűzi ki célul.
- ár/érték arány: az adott árért milyen értéket produkál a végzett hallgató, ez egy relatív értelmezésnek tekintendő.
- Transzformációs: azt vizsgálja, hogy mennyire képes a hallgatók preferenciarendszerét az oktatás átalakítani.
A minőségbiztosítás eljárással az a probléma, hogy egy nagyon mérnöki szemléletből próbálja értelmezni az oktatást. A gyári szemlélet a magyarázata annak, hogy a tudás megszerzésének csupán azt a részét írjuk körül, amikor a tanár átadja a tudást a diáknak. Viszonylag kevés szó esik arról, hogy a tudás egy kétoldalú dolog, a diáknak nem csupán passzív befogadóként kellene közreműködnie. Az oktató feladata a megfelelő környezet megteremtése, a diák aktív részvételével pedig újabb dimenziót kellene a minőségügybe építeni. Magyarországon a célnak való megfelelés minőségfogalma az irányadó, ezért a minőségszemléleten gyakran csorba esik.
A minőségellenőrzésnek három formája ismert, az akkreditáció, az értékelés és az audit. Az akkreditáció egy előzetes szabályrendszerhez való alkalmazkodást jelent, és az illeszkedés szerinti végeredmény kétértékű lehet, igen vagy nem. Az értékelés is tartalmaz egy előzetesen felállított formulához való megfelelési szükségességet, de a végeredmény már egy skálán mérhető, lehetőséget teremtve a rangsorolásra. Az audit nem a tartalmi értékelésre fókuszál, hanem a rendszer azon elemeit bírálja, amelyek a dokumentálással, adatgyűjtéssel és a mechanizmusok működtetésével foglalkoznak.
A minőségellenőrzésnek alapvetően két fókusza van, a mérés és a fejlesztés. A mérések valamilyen szempontrendszerek szerint megítélik az intézményeket, és ennek általában a későbbiekben nagyon lényeges következményei lesznek. A baj ezekkel a méréssekkel az, hogy az intézmények abban lesznek érdekeltek, hogy a mások által meghatározott szempontrendszerekbe beépített paramétereknek feleljenek meg, és esetleg más, az előzetes elvárási törvényekből kihagyott területeket elhanyagolják.
A fejlesztések olyan technikákat tartalmaznak, ahol az intézményeknek lehetősége van arra, hogy vizsgálatok utáni visszacsatolások révén tökéletesíthessék működésüket. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a két fókuszpont nehezen összeegyeztethető egymással, ugyanis az első esetben a fent említett közvetlen következmények, utóbbi dologban pedig a fejlesztésekhez gyakran kapcsolódó jutalmak vagy büntetések lehetnek az akadályai az intézmények jobbá tételének.
