Kemény Kornél írása:
Jelen írásban arra teszek kísérletet, hogy rávilágítsak világnézeti, értékválasztási kérdések mindennapi gazdaságpolitikai és társadalompolitikai összefüggéseire. Alapvető fontosságúnak tartom, hogy saját tudományunkat, a közgazdaságtant és annak szerepét, jelentőségét a megfelelő helyiértékén kezeljük. Egy olyan szubjektív, világnézeti elemekből is erősen táplálkozó összefüggésrendszert és szemléletmódot ismertetek, amely meggyőződésem szerint a világban, mint egészben és teljességben teszi elhelyezhetővé a különböző alrendszereket, így a gazdaságot is.
A posztmodern világ a társadalmi kohézió bomlását, a reményvesztettséget gyenge gazdasági mutatókkal, recesszióval, magas munkanélküliséggel stb. indokolja. Igaznak tűnik az az állítás, hogy az említett tényezők között oksági kapcsolat lelhető fel, ám az ok és az okozat felcserélődött. Erős, stabil gazdaságot, javuló pénzügyi és közgazdasági mutatókat hosszú távon ugyanis csak olyan nemzetállam tud produkálni, amely erős lelki talapzaton áll. A gazdaság – hogyha azt az annak eredeti értelmében a kölcsönösen előnyös cseréken alapuló együttműködésnek és értékteremtésnek az intézményesült kereteként tekintjük – kizárólag a leképeződése a társadalom állapotának és azon folyamatoknak, amik annak mélyszerkezetében zajlanak. Tehát a mutatók nem okok, hanem okozatok, s így tévúton vagyunk, hogyha a javuló gazdasági teljesítménytől várjuk boldogulásunkat. Látszólag a probléma, azaz az okoknak és a következmények felcserélése érdekes elméleti, filozófiai kérdésnek tűnik, de talán kevéssé gondoljuk húsbavágónak. Azonban a tévedés még mélyebb eredetű és a következményei igen nagy hatással vannak az egész civilizációnak, Hazánknak, közösségeinknek, s saját entitásunknak felemelkedésére, megerősödésére is.
Gyakorta tapasztalható, érezhető, hogy a modern társadalom mindennemű felmerülő gondot kizárólag anyagi természetű problémaként kezel és értelmez. Teszi ezt nem kizárólag a nehézség magyarázatakor, hanem annak felismerésekor és megfogalmazásakor is. A „mit mennyiért éri meg” világ minden jelenséget a felszínén ragad meg és fordítja át egyszerű materiális, pénzben kifejezhető elemmé. S ha akár tudatosan, akár ösztönösen, akár a más alternatíva fel nem ismeréséből fakadóan elfogadjuk ezt az értelmezésmódot, akkor oda jutunk, hogy mindent csak anyagi értelemben, pénzben kifejezve, számszakilag tudunk értelmezni. A pénz egy minden kétséget kizáróan nélkülözhetetlen eszközből (de eszközből!) céllá, támponttá válik. S hogyha a pénzt kihúzzuk ezen pénzre épült élet alól, akkor nem marad semmi és egy légüres térbe kerülünk. Légüres térbe, melyben nincsen kapaszkodó, nincsen stabil támpont. Ekkor válik világossá, hogy a semmire építettük az életünket, de ekkor lehet, hogy már késő a felismerés.
A domináns liberális felfogás az értékek relativizmusát hirdeti és ódzkodik attól, hogy minőségi különbséget tegyen bárminemű életre adott válaszok között. Úgy vélik, hogy minden válasz egyenértékű és problematikusnak, vagy akár demokráciaellenesnek, kirekesztőnek tartják az olyan értékelvű, meggyőződésem szerint a közösségi mélyszerkezet alappilléreit meghatározó kinyilatkoztatásokat, mint például, hogy a társadalom legfontosabb alapegysége a család. Ha minden választ egyenrangúvá teszünk, akkor – szándékosan túlzó példával élve – olyan helyzeteket generálhatunk, melyben az, hogy gyilkos lesz az ember vagy életmentő az csak attól függ, hogy ki-ki saját kedvétől, belátásától függően melyik utat választja, vagy a mikroökonómia nyelvére lefordítva melyik biztosít számára nagyobb hasznosságot. Egyenértékű, hogy drogozunk vagy sem, hogy megüthetjük-e a tanárt vagy sem. Kétségkívül tény, hogy a totális értékrelativizmus könnyebb válasznak tűnik, mint az a hagyományos értékeken nyugvó mondhatni értékkonzervatív felfogás, ami stabil, el nem relativizálható támpontok alapján keresi a helyes utat az élet kisebb és nagyobb kérdéseire. Nem azt állítom, hogy az az ember, aki ezen utóbbi elvek szerint éli az életét, az nem szembesül dilemmákkal, nehézségekkel, sőt még azt sem, hogy feltétlenül megtalálja az igaz választ. Ha ez így volna, akkor az életet algoritmusokkal modellezni lehetne, s pont az veszne el, ami az emberi élet lényege. A keresés. Keresés úgy, hogy tudjuk, hogy van jó válasz és számtalan rossz. Előfordulhat, hogy rálelünk a helyes cselekedetre, de nincsen bátorságunk meglépni azt. Tökéletlenség az emberi mivoltunk alaplényege, s véletlenül sem keverendő össze a támpontok nélküli korlátlan szabadelvűséggel. Nem adhatjuk fel az embernek, mint teremtménynek a hármas természetét; a fizikai, a szellemi és erkölcsi jellegét. Mindhárom természet ugyanúgy fontos, s a három közti egyensúly megtalálása szintúgy a keresésnek a feladata.
Az eddigiek során szándékosan nyitva hagytam egy kérdést. Azt hogy mi is az a támpont. Ha itt egy tételes felsorolást vár az Olvasó, akkor csalódást kell okoznom. Támpont alatt leginkább közös hitet értek. A közös hit alatt nem egy vallás dogmáinak feltétel nélküli kötelező érvényű követését gondolom, hanem egy olyan értékbázist, amely örökérvényességében és kétely nélküli elfogadásában a társadalom egyöntetű többsége osztozik. Ha teszünk egy nagyon rövid civilizációtörténeti kitérőt, akkor könnyűszerrel beláthatjuk, hogy azok a birodalmak, nemzetállamok voltak hosszú távon erősek, amelyeket egy belső kohézió is összetartott, erősített. A közös hit meggyengülése pedig kis késleltetéssel hozta magával magának az államszervezetnek és a gazdaságnak is a hanyatlását. Napjainkban azonban a pontosan ennek a közös hitnek a hiányát szenvedjük. Nagyobb gond azonban az, hogy a hit nélküliség intézményesülve van, s a támpontok hiánya a társadalmi kohézió erodálásához, a közösségek széteséséhez, az emberek reményvesztettségéhez vezethet. A légüres térben nem marad más, mint a technikába vetett hit; a posztmodern világpolgár sokszor vágyait is csak egy technikai újítás szülte tárgyban, kütyüben találja. A technika fejlődésének katalizátor szerepe nehezen vitatható, ámde ugyanazt kell látni, amit a pénz esetében is: eszközök kerülnek az élet középpontjába, miközben a lényeg, a belső tartalom elvész.
Azonban nem magától vész el. Meggyőződésem, hogy az ember természete és belső vágyai ugyanazok ma is, mint voltak többszáz évvel ezelőtt. Sokkal inkább arról van szó, hogy szisztematikusan kiirtják az emberekből a legmélyebb belső vágyait és ideáit, helyükre pedig elfajzott valóságshowhősöket, hupililára színezett műanyag élelmiszereket, felfújt szájú celebecskéket kapunk. Természetesen mindemögött egy ideológia nélküliséget hirdető ideológia van, amely az emberi életet kizárólag anyagi, materiális természetű lényeggént értelmezi, tagadva, s röhejesnek ítélve annak szakralitásának a kimondását. Azonban nem moshatjuk kezeinket, hogy mit tettek velünk, be kell látnunk, mi is engedtük magunkat letéríteni a természetes emberi létezés útjáról.
Jelen írás azonban nem egy sötét jövőt vizionáló gyászbeszéd, sokkal inkább egy figyelemfelhívó elemzés, mely rá kíván világítani arra, hogy igenis van választási lehetőség és hazug, de minimum gyáva az az állítás, hogy csak sodródni lehet az árral. A változást azonban saját magunkban és szűk környezetükben kell kezdenünk. Ha mindenki először csak a saját portája körül tesz és tart rendet, egyensúlyt, akkor bizonyossá vehető annak a továbbterjedése a tágabb környezetre is. Ha kizárólag másoktól, vagy a formális és informális hatalomtól várjuk a régi-új érték alapú társadalmi rend meghonosulását, akkor nagy tévedésben vagyunk; mi magunknak kell lennünk a mozgatórugói a változásnak.
Azonban kétségkívül meg kell újra jegyeznünk: nem egy légüres térben éljük az életünket. Befolyásol minket a körülvevő szellemi élet, a politika és a gazdaság is. Ezen a ponton lyukadunk vissza az eredetileg feltett kérdéshez. Meddig terjednek, terjedhetnek a különböző szférák határai és hatásai. Hiba volna azt állítani, hogy adóváltozásokkal, szerkezeti átalakításokkal, kamatdöntésekkel a társadalom mélyszerkezeti problémáit orvosolni lehetne, hiszen ahogyan azt beláttuk, ezek lelki és erkölcsi eredetűek; a közgazdasági és politikai döntéshozatal pedig természeténél fogva nem hatolhat ilyen mélységekbe. A társadalom értékközpontúságának, s az egyének természetes emberi lényegének lassú, de folyamatos helyreállítására ugyanis sokkal inkább a művészet lehet képes, hiszen ez tud olyan mélységekre hatolni, amely ráébresztheti az embert a létezés valódi értelmére. Ellenben ugyanúgy vétek lenne azt állítani, hogy mivel a gazdaságpolitikával a valódi problémák úgysem orvosolhatóak, ezért a legésszerűbb az ilyen irányú döntéseket kizárólag pragmatikusan, elvi megfontolások nélkül meghozni. Pont ellenkezőleg. A gazdaságpolitikának, a kormányzásnak döntésein keresztül pont, hogy segítenie kell a lassú újjáépítést. Teheti ezt különböző támpontok, azaz közös hitek közbeszédbe emelésével (mintpéldául a nemzeti érdekek elsődlegessége, a család védelme, stb.) és az ezen értékekre stabilan építő gazdaság és társadalompolitikai intézkedésekkel. Meggyőződésem, hogy stabil támpontokból kiindulva le lehet vezetni számos kormányzati politika követendő irányát; a főirányok deklarálásán keresztül pedig el lehet jutni a konkrét intézkedésekig is. Hangsúlyozandó, hogy mindettől még lehet egy adott kormányzati politika elhibázott; az elvközpontú politikaalkotásból nem következik automatikusan az egyes döntések helyessége, ámde kimondható, a közpolitika-alkotási folyamat értékelvűsége. A hagyományos értelemben vett értéklapú gazdasági kormányzás további hatása lehet magának az uralkodó gazdasági rendszernek a megváltozása és visszaterelése abba az állapotba, amit én természetes gazdasági rendnek nevezek. Ennek alapja a reálgazdaság. A természetes gazdasági rend a kölcsönösen előnyös cseréken alapuló együttműködésnek és értékteremtésnek az intézményesült kerete. A természetes gazdasági rendben a pénzpiac a reálgazdaság pénzügyi igényeinek kiszolgálására szolgál és nem reálfedezet nélküli jelekkel való korlátok nélküli kereskedésre, spekulációra. Az okot nagyon röviden úgy fogalmazhatnám meg, hogy minden, ami elválik valódi, természetből fakadó lényegétől, az hosszú távon nem fenntartható, s a természetellenes burjánzásnak a valódi teljesítmény, az értékteremtő gazdaság esik áldozatául. A hosszabb, természetes gazdasági rend lényegét és mibenlétét taglaló magyarázatot egy másik írás keretei között fogom megtárgyalni. Az azonban látható: az értékelvű gazdaságpolitika-alkotás, s a természetes gazdasági rend talpraállítása nem kizárólag munka. Több annál. Szolgálat és küldetés. A magyar nemzet újjáélesztésében jómagam itt látom a feladatomat. A küldetésemet. A küldetés szónak pedig az is része, hogy oda is kell mennünk, ahol akadályok vannak, ahol más összefüggésben látják a világot. Saját magunkban ideákat felépíteni kevés. Meg kell küzdenünk értük. Más nem fogja megtenni helyettünk.
